Siset apó szólt hozzám
hajnalban a kapuk alatt,
míg a kocsikat bámultuk
és vártuk az első napsugarat:
Látod-e a karót, fiam,
Amihez odakötöztek minket?
Ha nem szabadulunk meg tőle,
A lelkünk soha többé nem lesz már szabad.
Nem tarthat ki túl soká,
Ha mind nekifeszülünk,
Dőlni, dőlni, dőlnie kell
Hiszen már a velejéig szétrohadt.
Húzzad és döngesd erről,
Én majd amarról döngetem,
Dőlni, dőlni, dőlnie kell
A lelkünk csak úgy lehet szabad.
De oly sok idő eltelt már, Siset,
Lehorzsolt kezeim elfáradtak rég,
Ám ha egy pillanatra is abbahagyom,
Újra hízni kezd a törzse a karónak.
Tudom, hogy a fája rohad,
De Siset, mégis oly nehéz,
Néha még az erőm is elhagy,
Kérlek énekeld hát el megint a régi dalodat:
Nem tarthat ki túl soká,
Ha mind nekifeszülünk,
Dőlni, dőlni, dőlnie kell
Hiszen már a velejéig szétrohadt.
Húzzad és döngesd erről,
Én majd amarról döngetem,
Dőlni, dőlni, dőlnie kell
A lelkünk csak úgy lehet szabad.
Siset apó már semmit se mond,
Elvitték őt a rossz szelek,
Hogy hová, azt ő tudhatja csak,
S én itt maradtam egyedül a régi kapuk alatt.
És ha fiatalok jönnek,
Hát fölemelem a hangom
És énekelni kezdem, amit tőled tanultam
Siset apó, a legutolsó dalodat.
Nem tarthat ki túl soká,
Ha mind nekifeszülünk,
Dőlni, dőlni, dőlnie kell
Hiszen már a velejéig szétrohadt.
Húzzad és döngesd erről,
Én majd amarról döngetem,
Dőlni, dőlni, dőlnie kell
A lelkünk csak úgy lehet szabad.